A globális klímaváltozás léptéke olyan mértékű, hogy nagyon nehéz abban gondolkodni, mit tehet az egyes ember, vagy akár egy cég, egy település a következmények megelőzésére. Ez a dilemma, illetve tehetetlenség- és távoliság-érzés a települési, vállalati, kormányzati döntésekben is érezhető. Ne termeljünk szemetet, ne bocsássunk ki szén-dioxidot, ne… és folytathatnánk a tiltó, önkontrollt jelentő kifejezéseket.
A megoldást, előrelépést azt jelentheti, hogy az ökológiai szemléletmódot horizontális elvként kezdjük alkalmazni, azaz mindenki figyelembe veszi, amikor a saját területén dolgozik. Erre szeretnék egy jó példát bemutatni az alábbi írásban.
A turizmus napjainkban a világ össztermelésének 12 %-át adja, körülbelül 200 millió embernek ad megélhetést. Növekedése folyamatos, ugyanakkor a tömegturizmus rendkívül sok környezeti és társadalmi kárért is felelős: szennyezi saját célterületét, zsúfolttá teszi a településeket, zöld felületeket tűntet el. Éppen ezért az ökológiai szemlélet beszivárgása a turizmusba alapvetően fontos, és a 80-as évek kezdeményezéseitől napjainkig külön turisztikai ágazattá nőtte ki magát.

Reggel, a buszon meghallgathattam zsíros bajuszú sofőrünk előadását az emberi butaság végtelenségéről, s mivel épp kávéivás után talált meg ez a szép gondolatmenet, felkaptam, s eljátszottam vele anélkül, hogy sejtettem volna, mekkora fába vágtam a fejszémet. A zsíros bajusz tanítása arról szólt, hogy az utasok többségének egy egyszerű „húzódjunk a kocsi belsejébe” típusú parancs végrehajtása is meghaladja szellemi képességeit. Olyan átéléssel és hittel ecsetelte az alulképzett utazóközönséggel folytatott kilátástalan küzdelmét, hogy már-már igazat adtam neki.

Klímaváltozásról már évtizedek óta beszélnek a kutatók, de igazán csak most kezdjük érezni hatását. Itt van a nyakunkon, akár elfogadjuk, akár nem. Gyökeresen változtatnunk kell a szokásainkon. Nem azért, mintha a Földet kellene megmenteni, hiszen pármillió év alatt kiheveri civilizációnk kártételeit. (Pár millió év a földtörténetben egy szempillantás csupán. Már öt nagy kihalási hullám volt, legutóbb 65 millió éve. Utána mindig újra felvirágzott az élővilág.) “Csupán” az emberiség sorsa a tét: mennyire marad a Földbolygó lakható az ember számára.

Eddig minden cikkemben kerestem valami átlagkaraktert, akin keresztül levezettem elméleteimet. Most saját magamat lógatom fel a gerendára, és a képzelt karakter helyett Wurlitzer Tamást fogom elemezgetni a cikkemben, talán sikerül objektívnek maradni, vagy ha nem, az se baj.

Be kell vallanom őszintén, hogy életem nagy részét analfabéta zombi fogyasztóként éltem le. Én se tettem másképpen, mint bárki más: fogtam magam, lebattyogtam a közeli szupermarketbe, belekapaszkodtam a bevásárlókocsiba, és vakon dobáltam a különböző árukat a kosárba, sőt még egész fiatal koromban sokat hangoztattam magam is a vicces szlogent, hogy made in Magyar, dobd el hamar. Persze akkor még szó sem volt klímaváltozásról, globalizációról és a többi izéről…

Talán Te is ráébredtél már: a klímaváltozás nem mese és nem elszállt tudósok agyszüleménye. Nagyon is valós probléma, részesei vagyunk, velünk történik. Csak együtt vagyunk képesek megállítani, de ehhez cselekvésre van szükség. Változtatnunk kell eddigi szokásainkon, legyen a környezetvédelem része a mindennapjainknak! Készen állsz?