Eddig minden cikkemben kerestem valami átlagkaraktert, akin keresztül levezettem elméleteimet. Most saját magamat lógatom fel a gerendára, és a képzelt karakter helyett Wurlitzer Tamást fogom elemezgetni a cikkemben, talán sikerül objektívnek maradni, vagy ha nem, az se baj.

Be kell vallanom őszintén, hogy életem nagy részét analfabéta zombi fogyasztóként éltem le. Én se tettem másképpen, mint bárki más: fogtam magam, lebattyogtam a közeli szupermarketbe, belekapaszkodtam a bevásárlókocsiba, és vakon dobáltam a különböző árukat a kosárba, sőt még egész fiatal koromban sokat hangoztattam magam is a vicces szlogent, hogy made in Magyar, dobd el hamar. Persze akkor még szó sem volt klímaváltozásról, globalizációról és a többi izéről…

 Először egy főiskolai előadáson döbbentem rá, milyen gonosz is a nyugati kereskedelem, mikor a tanárunk megmutatta, hogy mennyit utazik egy farmer a világon, mire a polcainkra kerül. „Hát persze oda visszük, ahol olcsóbb az éppen esedékes munkafolyamatot elvégezni, csak legyen lóvé rendesen, a többi nem számít”, gondolja magában John Nichols a New Yorki irodájában. Biztos azt  is  hozzáteszi gondolatban, hogy a kutyát nem érdekli a klímaváltozás, a felhőkarcoló 23. emeletéig úgysem fog érni a víz. Na de visszatérve az alapgondolatra, tippelnünk kellett a tanárnál, mindenki túlozni akart, ezért bebökött egy 3000-4000 kilométert. Jómagam se mondtam többet, de realitásnak az 1500 kilométert éreztem. Te mit tippelnél? A válasz: 56 000 km. Megdöbbentő.
A következő nagy pofára esés akkor volt, mikor elkezdtem foglalkozni a klímaváltozással, és mindenki, aki már egy lépéssel előttem járt, folyton csak az importélelmiszerekről beszélt. Aztán elég hamar megértettem, mi ennek az oka, mikor először nyitott szemmel végigmentem az én kis szupermarketem polcai között. Megfogtam a kosarat és a zöldség, gyümölcsöknél kezdtem, ami azóta is a kedvenc elrettentő példám a témában. A velük kapcsolatos gusztustalan gondolataimat most leírom.

 Szegény ember vízzel főz meg kézzel nőz… Magyar ember pedig paprikával, hagymával, fokhagymával, paradicsommal. Ezek az általunk leggyakrabban vásárolt zöldségek. Tehát járjuk végig a fenyőfás német áruház készletét.

 Mindig a hagymát dinszteljük először a kaja alá. Sp… kínálat: osztrák zacskós hagyma, illetve a kimérős rekeszekben szép nagyok közül lehet válogatni, amit egyenesen Egyiptomból importáltak nekünk. Mindig elgondolkodom azon, hogy a Nílus völgyében termesztik a szép fej hagymákat a folyó vizével öntözve, ahogy tanultuk. Aztán utána eszembe jutnak később megszerzett ismereteim, hogy a mai napig arrafelé megfürdik az egész nép a folyóban rituálisan, illetve, hogy a halottak hamvait is a folyóba engedik útnak. A hagymánk pedig fekszik a ládában szép földesen, ki tudja hány ember „pora” van benne, mert … porrá leszünk… Mindezek mellett pedig tudni kell, hogy a hagyma 3000 kilométert utazik polcainkig, így egy mázsa szállítása alatt 4 kilogramm üvegházhatású gáz kerül a levegőbe. Lépjünk tovább a fokhagymára melyet hungarikumként kezelünk, mégis a polcokon a kínai fokhagyma hódit. Lehet, hogy ezt kell a rizses ételekhez adni, másként elképzelni se tudom, hogy miért jó. A fokhagyma hosszú ideig eláll, így nem értem, miért kell ezt is importálni. Mindig az jut eszembe, ahogy a kínai gazdaságban termelik a fokhagymát, és néha megtrágyázzák a madárinfluenzás tyúkok ürülékével. „Fincsi, mi?” A tény pedig az, hogy Kína nagyon messze van, közel 18 000 kilométer, így egy kiló fokhagyma szállítása során 2,5 kiló üvegházhatású gáz kerül a levegőbe. Megjegyzem, a paprika szintén sokszor onnét utazik.
Zárásként pedig rátérek a kedvencemre, a paradicsomra, amit minden formában szeretek, főleg a kis koktélparadicsomokat, amiket nem kell felvágni se. Sajnos ezt megszívtam, mert még a magyar paradicsom idényben is igen messziről importálják a kis picikéket. A paradicsomomat mindössze 9000 kilométerről Ghánából, vagy Elefántcsontpartról szállítják hozzánk. Mikor megeszem hármat belőle, egyből úgy kezdek beszélni, mint Fekete Pákó.  Azt hiszem, nem kell már gusztustalanodnom többet, mindenki el tudja képzelni, milyen veszélyek leselkedhetnek ránk fekete Afrikában. A Földünkre csak annyi, hogy a levegőbe kerül sok száz kiló karbongáz.  Csak idézni tudom az újságunk egyik képének szövegét, ami szlogenem lesz ezentúl: „Miért aggódnánk a globális felmelegedés miatt, mikor térdig érő vízben fogunk járni…”