Antiglobalizációs tüntetés?
Critical mass, tömeges bringázás a városi levegőért?
Fair trade áruk, harc a méltányos banánért?
Repceolaj benzin helyett mindenkinek?
Nemzetközi tolerancia-tábor arabokkal?
Az iskolai tantervekbe beépíteni az ökológiai szemléletet?
Önkéntes munka Bejrútban libanoni palesztin gyerekekért?

Nos, nekem mindez megvolt – sőt, megvan, hiszen ilyen és ehhez hasonló dolgokat heti, havi szinten most is űzök. Azt hiszem, magam előtt ezért hiteles azt mondani, hogy mindez csak a felszínt karcolgatja. A globalizáció korának problémái számomra olyan méretűnek tűnnek, amelyekkel szemben minden, amit csinálunk, látszatintézkedés. Nem történik más, minthogy a gyorsétterem (miközben óriási mennyiségű hulladékot termel) jövedelmének egy ezrelékét PR-szempontok miatt környezetvédelmi célokra ajánlja fel, a fenntarthatósági világkonferenciák szén-dioxid csökkentésre vonatkozó felszólításait a legnagyobb kibocsátók semmibe veszik, vagy – hogy más szintről is hozzunk példát – a szegénységre panaszkodó magyar társadalom átlagban hatvanezer forintot költ karácsonyi bevásárlásra (hiteles szociológiai felmérés alapján), azért is kifulladásig a fogyasztást tekintve a boldogság alapkövének.

Én mégis jól érzem magam a bőrömben. Van egy tó, aminek a partján lakom. Van egy rakás barátom, akikkel heti szinten aktív, természetközeli és szervezkedős szabadidő-eltöltést végzünk, mellesleg egy egyesületet is alapítottunk. Van egy családom, akikkel minden alkalmat megragadok közös beszélgetésekre, ellentétben az uralkodó trenddel, az egymástól való elmeneküléssel (nagyon jókat szoktunk ordibálni és röhögni is együtt). Az étel, amit megeszek, nagy részben helyi vagy környező termelőktől származik: a településemen lakó pék, a közeli méhész, a velencei-tavi horgászok és a helyi gyümölcs és zöldségkereskedők az ételem forrásai.

Ez az, ami a globalizáció korában az igazi kihívás. Megőrizni a helyi kapcsolatokat, jól érezve magunkat, ismerve a helyi értékeket és embereket, időt tölteni a természetben, energiát áldozva mindennek szervezésére, hiszen a minták, a reflexek mások körülöttünk.
Aki azt mondja, hogy ez lehetetlen, annak nincs igaza, vagy feladta, vagy nem látott még működő példát. A következő lépésem az lesz, hogy kitalálom, hogy lehet a munkámat, a megélhetésemet is a helyi közösségi életben való lüktetésen keresztül megoldani.
Ha valaki nagy megoldásokat keress a globaizáció korának problémáira, azt én egy remek hobbinak tartom (én is űzöm). Igazi eredményeket azonban csak helyi szinten lehet elérni.
Ha pedig jön a baj, egy háború, egy világgazdasági összeomlás, vagy egy kontinensnyi éghajlati katasztrófa képében, a saját kis helyi közegedben még mindig lesz esély túlélni.