”Szemetelünk a földre, a földbe, a vízbe és a levegőbe. “-olvasom egy lelkes internetes oldalon, de a reggeli kávé mellett ébredő bűntudatom erősen lelohad, mikor az ablakon kinézve látom, hogy a szelektív konténereket megint egyetlen teherautóba ürítik. A kávé már hat, de ébredező agyam mégsem a szemétgyűjtők szemétségét kezdi boncolgatni, hanem elemző lendülettel egyenesen a gyökerek felé indul: honnan jön ez a sok szemét?

 Némi töprengés után megdöbbent a felfedezés: a szemét a gondolkodásunk terméke ! Nem csak arról van szó, hogy amit mi szemétnek tekintünk, az más időkben, más kultúrákban probléma nélkül hasznosításra kerülhet, hanem arról is, hogy a fejlődés illúzióját kergetve, civilizációnk lényegévé vált a szemét gyártása.

 Megmagyarázom. Egy érctelér a hegy gyomrában évmilliókig vígan elvan, a neve szikla, abszolút természetes alkatrésze az univerzumnak. Egyszer csak kibányásszák, beolvasztják, megmunkálják, s mondjuk egy mobiltelefon alkatrészeként piacra dobják. Néhány hónapig ő a legújabb technológia hordozója, a sztár, a vágyak tárgya, ám mikor kijön az új típus, szemétbe kerül, ahonnan már nincs visszaút. Mikor fejlődésről beszélünk, csak arra a pár hónapra fókuszálunk, amikor a fémdarabka a piacon csillog, s megfeledkezünk arról, hogy a “fejlődés” felgyorsulásának eredményeként a természetes alapanyagokat egyre rövidebb idő alatt változtatjuk szemétté.

 Miért gondoljuk, hogy az új dolgok akciós árában kifizetünk minden kárt, amit ez a fogyasztási őrület okoz? Azért, mert a gondolataink is szemetesek. Nem tudjuk, mert nem kell tudnunk, valójában mibe kerül, amit a bevásárlókocsiba pottyantunk, pedig nagyszüleink még intettek attól, hogy idegentől ajándékot fogadjunk el. Mindennek meg kell fizetni az árát. Aki felnőtt, az tudja ezt. Az úgynevezett “fogyasztói társadalom” előtti időkben ezt előbb-utóbb mindenki megtanulta.

 Mióta a globalizált kereskedelem bűvésztrükkjeinek káprázatában élünk, nem vagyunk kíváncsiak, önfeledten megvesszük a saját – távol-keleten feldolgozott – hulladékainkból készült “új” cipőt, a lényeg, hogy ne lássuk, hogy jött létre a bomba ár.
Imádjuk az újat, s lelkifurdalás nélkül dobjuk ki, ami kopott, használt, sérült. Gyerekes gondolkodásunk szeméthegyeket termel.

 A szemét jelentős részét kitevő csomagolóanyagok mennyiségének növekedését ugyanez a gondolkodás eredményezi. Imádjuk a jól adjusztált termékeket, s nem zavar, hogy ma már gyakran a csomagolóanyag teljesen eltakarja a tartalmat. A csomagolást vesszük meg. A külső, a felszín legalább olyan fontos, mint maga a termék, sőt, az eladási statisztikák szerint gyakran még fontosabb is.

 A gondolkodás azonban nem áll meg itt, a jó kinézet, az újdonság az emberek megítélésénél is döntő tényező manapság. A tartalom, a minőség önmagában unalmas, időről időre szükség van új sztárokra, új menedzserre, új barátnőre, pasira, aki igényes, jól néz ki, ápolt és különleges.

 Érdekes, hogy ehhez képest egyre nagyobb az olyan emberek aránya, akik “kevésbé tökéletesek”.
A spártai Tajgetosz-szikláról mélybe vetett “tökéletlen” csecsemők rémes történetén ma már csak borzongunk. A humánum, az orvostudomány vívmányai, az emancipáció, a demokrácia révén ma már sok olyan ember jut élet- és munkalehetőséghez, akikre régen a biztos halál várt. Ez igazán szép dolog. Fejlődés, mondja agyunk gyermeki része. A felnőttek azonban mást is tudnak. Tudják, hogy a fogyatékosokat foglalkoztatni próbáló cégek vergődnek a “szabad verseny” feltételei között, tudják, hogy 50 éven felül szinte lehetetlen munkát találni, tudják, hogy az emancipált nők ma is csak max 70%-át keresik annak, amit ugyanazért a munkáért egy férfi kap, tudják, hogy mióta nem kell “levágni” az előző vezért, hanem lehet “választani”, a választottak bármit is tesznek, a mandátum végén szabadon távozhatnak.

 A múlt hetet orvosi rendelőkben töltöttem, s mondhatom, a betegeknek nincs sok becsülete. A probléma nem az orvosokkal van, akik döntő többsége lelkiismeretesen és tiszteletre méltóan próbál eleget tenni hivatásának. A gond az egész szervezése, ami a betegek idejét semmibe veszi. A háromszáz forintos vizitdíjért majdnem népfelkelés tört ki, azzal azonban senki nem kalkulál, hogy az átlagosan két-három óra várakozás miatt elvesztegetett idő értéke még minimálbérszinten is másfél ezer forint alkalmanként. Persze, csak a “komoly” embereknek. Azok a “nem munkaképesek”, akik ott lógnak, ahelyett, hogy délcegen dolgoznának, csak terhet jelentenek a társadalomnak, az ő idejük is csak afféle “szemét”, ami semmit nem ér.

 Aki nyugdíjas szeretne lenni, na, az aztán a legbolondabb. Semmi haszna, csak rontja a költségvetés egyensúlyát, “hulladék”, ha már nem akar járulékot fizetni, nem kívánatos a piacon. Ha egy nő szülni akar, már nem teljes értékű, a munkáltatók számára veszteség.  A “nemes” emberek, akiknek régen a politika nem csak saját házuk felépítését jelentette, mára eltűntek a színről. Ma aranyos “akciós” emberekre szavazunk, akik a választás után nemsokára szintén megkapják a “szemét” titulust.

Az abszurd csak az, hogy miközben alig toleráljuk “tökéletlen” embertársainkat, a részarányuk társadalmunkban egyre nagyobb. A gondolkodást azonban ez nem zavarja. Amíg az újhoz olcsón hozzájuthat, agyunk szemetet csinál mindenből, amit ki akar cserélni.

Ha a szemétözön ellen valaki tenni akar valamit, akkor talán a gondolkodás rendbetételével kéne kezdeni.
Mondjuk…lehessen szemetet venni…akciósan. Az nálunk biztosan bejön….