Éppen vérnyomáscsökkentő sétámat jártam a lakótelepen, mikor rábukkantam egy méretes szemétkupacra, melyet valaki nemes egyszerűséggel egy focipálya melletti parkolóban helyezett el. Soha azelőtt nem érdekelt a szemétkérdés, de abban a pillanatban megvilágosodtam (Sziddhárthának mennyivel több ideig  tartott Buddhává válni) és azóta komoly elméleteket gyártok az ottani tapasztalataim alapján. Úgy csaptam le a szemétkupacra, mint éhenkórász az ingyenebédre, bár én semmit nem akartam hazavinni az ott látottakból. Rájöttem, hogy a szemétnek szociológiája van, és igaz a mondás, hogy ha valakiről meg akarsz tudni valamit, először nézd meg a szemetét. Én a célszemélyem szemetéből nem tudtam semmi mást megállapítani, mint azt, hogy jó úton halad afelé, hogy elveszítse emberségét.

 A kupachoz érkező sánta hajléktalan féltékeny pillantásokat vet rám, de megnyugtatom, hogy a szajré az övé lehet, nem vágyom semmire se belőle. Csak áttúrom a szemetet, és egyre inkább felfedezek olyan tárgyakat, amik bennem is felidéznek valamit. A régi szaloncukros doboz, amiben mi még a mai napig is tartjuk a karácsonyfadíszeket, egy zöld vízipisztoly, plüssfigurák, mikuláscsomagok papírja. Megdöbbenek, hogy ki képes a szemétre dobni ilyen tárgyakat, és érzelmek nélkül megválni tőlük. Szemétre vágni a gyermekkorukat, ráadásul illegális szemétkupacként szétszórni a lakótelepen. Későbbi kalandozásaim során is találtam érdekes tárgyakat, többek között egy nagy plüssmacit, amit egy hajléktalan használt párnaként, műsoros kazettákat tinédzserkori slágerekkel, karácsonyfadíszeket, és még sorolhatnám.    

 De hogy mi ebben a rendszer? Olyan tárgyakról van szó, amelyek életünk egy részében használati cikként könnyítették meg mindennapjainkat, esetleg játékszereink, kedvenceink voltak. Az ember életében az olyan periódus, mikor azt a tárgyat használja, szereti, szerves része a mindennapjainak. Egy idő után mégis olyan periódusba ér, mikor elértéktelenedik számára az a tárgy, és haszontalan szemétté válik, amitől hamarosan meg is szabadul, így az a szemétkupacba kerül. A hulladékerdő egy szerves alkotóeleme lesz, és lassan beépül a személytelen, értéktelen rendszerbe, és válik idővel semmissé, elveszítve jellegzetességeit és azokat a tulajdonságait, amiért szerették. Ezzel egy időben válik eggyé a földet szennyező szeméttel. Így lesz a kedvenc játékainkból, régi karácsonyokat idéző tárgyakból, vagy a rossz napokat felvidító whisky üvegéből a természetet mérgező hulladék. És ezek a tárgyak válnak a földünkön végbe menő saját magunkat elpusztító folyamatok öngyilkosság előtti búcsúlevelévé. Mert ezek a tárgyak akkor is megmaradnak, ha a Földön az ember elpusztul a saját felelőtlensége miatt.

 Érdekes belegondolni, hogy az életünk egy korszakában újra eljön egy olyan periódus, mikor szeretnénk újra a lakásunkban látni ezeket a tárgyakat, amiket annak idején a szemétre száműztünk, mert újra értéket jelentenek számunkra. Már nem használati cikkek vagy mindennapi játékok lesznek, hanem a régi emlékek forrásai, melyekre rápillantva felidézhetjük életünk egy majdnem elfelejtett szakaszát, és a szemétből újra érték válik. De a körforgás sosem állhat le, hiszen halálunk után örökösünknek a mi értékeink nagy része szintén csak semmit nem jelentő kacat lesz, és a szemétre kerül.

 Hol a megoldás?