Dohányzom. Ez nem jó dolog, tudom. Károsítja az egészségemet. Mégis dohányzom, és dohányozni is fogok, amíg az egészségemet károsító tényezők versenyében a dohányzás nem kerül be az első három helyezett közé. A verseny kemény, a dohányzást épp most előzte meg a globális felmelegedés, hogy a dobogósokról ne is beszéljek…
Mégis, mikor a dohányzás elleni világméretű kampány beindult, feltámadt bennem a remény. Először tapasztaltam, hogy – a köztörvényes és politikai bűnöket leszámítva – olyan dologért kezdtek embereket üldözni, amire vonatkozóan az üldözöttek kezében van a döntés. Tehát tehetnek róla. Eldönthetik, hogy dohányoznak, s vállalják az üldöztetést, vagy abbahagyják, s másnaptól minden konzekvencia nélkül békén hagyják őket.
Ez a világunk történetében egyedülállóan új jelenség. Ott van például a kristálycukor, a fehérkenyér, a génkezelt zöldség, a bármilyen ízű szeszesital, és a minden ízű üdítő, az izomfejlesztő és élénkítő szerek, stb. melyek fogyasztói békében rongálhatják maguk és gyermekeik egészségét, a közhatalom legfeljebb a gyártókat zaklatja néha. Hasonló méretű üldöztetést eddig csakis olyan dolgokkal lehetett kiérdemelni, amiről az üldözöttek valójában nem tehettek. Csak néhány emlék a civilizáció fényes múltjából, amikor az üldözéshez kiválasztott szerencsétleneknek elég volt megszületni, hogy célponttá váljanak: A barbár, hitetlen, rézbőrű, afrikai, ázsiai, s persze a fehér, zsidó, roma bélyeggel született gyerekek mind meglepődtek, mikor felcseperedve rájöttek, mekkora tömeg üldözi őket. Ma már tudjuk, hogy valójában ide tartoztak a lágy erőszakkal „átnevelt” balkezesek, az otromba viccekkel bombázott szőkék, a néhány éve még fertőző betegeknek tekintett melegek, s végső soron minden olyan kisebbség, amely az őt körülvevő közeg számára valamilyen okból ellenszenves volt.
Ha a világ gondtalan lenne, kibírná, hogy nem mindenki egyforma, ám ha gondok vannak, a civilizált tömeg körbenéz, s keresi a gondok okát. Természetesen, magán kívül. Miután a gondok belül vannak, kívül csak ürügyeket talál, de ez a „normális” tömeget nem zavarja. Aki valamilyen szempontból „nem normális”, az eleve jó célpont, hát kapjuk el ! Aki más, az gyanús, aki más az zavar, ha kiirtjuk, becsukjuk, kirekesztjük, máris egy gonddal kevesebb. Ebből az energiából a legbénább politikus is meg tud élni, hát egyből lesz vezér, költségvetés, média, csak épp a gond nem lesz kevesebb…
A gond ugyanis az, hogy nem ismerjük egymást. Igaz, nem ismerjük magunkat sem. Nem ismerjük a szüleinket, s nem ismerjük a gyermekeinket, s aki még ráadásul „más” is, az még ennél is jóval távolabb van… Nem tudjuk, hogy igazi problémáink legnagyobb része közös. Hát ezért támadt fel bennem a remény…
Ha a dohányosok ellen, akik valóban önszántukból ártanak maguknak, s a környezetüknek, végre sikerül a világnak összefognia, talán sorra kerül a többi valódi probléma is, és az emberek elkezdik magukat, s a világukat kicsit jobbá tenni. Ehhez meg kell ismerkednünk az Emberrel, mindazzal, ami közös az emberekben. Az „összetartás” és a „szeretet”, ami az üldözötteket túlélni segíti, olyan energia, amit a „normális” tömeg már régóta nélkülöz. Talán, ha megismerjük egymást, sikerül ezt az energiát újra megszerezni. Nem elvenni, hanem megtanulni. Reménykedek hát, hogy az úniós csatlakozás óta hazánkban is érezhetően virágzásnak indult multikulturalizmus nem az üldözöttek számát, hanem a megismerést, és az életminőség javításának lehetőségeit fogja gyarapítani.
Chilei barátom, aki évtizedekkel ezelőtt politikai üldözöttként menekült hozzánk, sikeres spanyol tanár, és mellesleg lélekgyógyász. Szép sorban elmagyarázza minden magyarnak, akivel találkozik, milyen csodálatos ez az ország, s milyen értékes minden ember, akit megismert. Lassan halad, de a szeretet, ami sugárzik belőle, mindenkiben nyomot hagy, aki a hálójába kerül. Élete bizonyítja, hogy nem csak egzotikus ételekkel és buja táncokkal lehet vonzóvá tenni egy távoli kultúrát. Elég, ha elmeséli, hogy sok hányattatás után hogyan talált örömöt ebben a számára kicsit túl sokat szomorkodó országban, s mennyi gazdagságra lelt az itt megismert barátaiban. Nem maradt idegen, pedig szülőföldje épp a földgolyó átellenes felén van.
A Kárpát medence, az itt élő nációkat tekintve mindig is genetikai koktélpohárnak számított, ma már azonban tiszta Amerika! A japán karatemestertől a brazil capuera-klubig válogathatunk az autentikus harci technikák között. Ha megerősítettük izmainkat, s legyűrtük félelmeinket, távoli kultúrák ízes csemegéit kínáló éttermek, boltok, táncklubok, idegen nyelvű iskolák, és kulturális programok várják azokat, akik kíváncsiak másokra. Itt nyüzsög a világ, és ez nem véletlen. Ők bizonyosan kíváncsiak ránk. Kíváncsiak, hogy lehet ilyen unalmas helyen élni, ahol nincs cunami, nincs tűzhányó, nincs földrengés, nincs hurrikán, s még a terrorizmus is csak a hírekben fordul elő.
Problémáink persze vannak. De ezeket nem külföldről hozták. A többségük saját gyártmány, igazi hungaricumok. Összetartás és szeretet tekintetében viszont még elfér egy kis import a hazai piacon.