A pazarlásról furcsa paradoxonként még jó ideig a szűkség és szűkösség napjai jutnak eszembe. Nem az én szűkös napjaimra gondolok, hanem a szüleim meséiben szereplő időkre, amikor “még a rántott hús is babból volt “. Azóta sok év eltelt ugyan, de a mértéktartó jelenért fényes jövőt ígérő vezérek jóvoltából a zsigereinkbe ívódott: szégyenletes dolog a mának élni, lám a tücsök is hogy járt…, míg a szorgos hangya élvezheti munkája gyümölcseit.

 Ez azonban csak a felszín. Ha az óvodások beszabadulnak egy cukrászüzembe, biztosra vehetjük, hogy mindenki gyomorrontást kap. Ők még őszinték…

 Mire “felnőttek” lesznek, óvatosabbakká válnak: fondorlatos ürügyeket keresnek, hogy kedvteléseiket megindokolják, de valójában sohasem adják fel… Ez a világ pedig nem igazán a kedvtelések világa. „Minden, ami jó, az vagy tilos, vagy hizlal” Az emberek leszoknak a dohányzásról, a koleszterinről, az alkoholról, még a húsról is, tán csak az autókázás, az egyetlen játék, amit valahogyan mindig meg lehet ideologizálni, az marad.

 Nézzük csak a globális felmelegedésre megindult világkampányt, hogy a legfrissebb élményeknél maradjunk. Ezer ötlet árad a neten, hogyan csökkentsük a CO2 kibocsátást, de arra nagyon ügyel mindenki, nehogy a világkereskedelem lételemét jelentő szállítási, utazási ügyekkel foglalkozzon. Nem a turizmus, vagy az üzleti utak, amik engem irritálnak. A problémám az, hogy a mindennapi élet alapvető kellékei, a munkahely és a bevásárló centrum annyi szállítási költséget gerjeszt, ami józan ésszel elfogadhatatlan.

  Kollégám, aki velem együtt minden nap 30 kilométert utazik munkahelyére, minap megvilágosodott. Igaz, csak pár percre, de eljátszott a gondolattal, milyen remek lenne, ha találna valakit, aki ugyanezt műveli, csak fordítva: ott dolgozik, ahol ő lakik, s a lakóhelye pedig az ő munkahelye mellett van. Ha cserélnének, minden nap 120 km autókázást lehetne megtakarítani. Az napi 2 ezer forint körül van, ami egy hónap alatt már egy minimálbérnyi összeget tesz ki. Persze, ezt most a „cég” fizeti az általunk megtermelt bevételből.

 Ráadásul, a munkába járás mellett még ott van a magánélet is. A jó meleg városi lakásokban lakók a havi egyszeri bevásárlás csalijával eladott fagyasztószekrények megvétele után szinte naponta járnak a havi egyszeri bevásárlás csalijával megideologizált bevásárlóközpontokba olyan dolgokért, amik jó részét több ezer kilométerről szállítják oda, mintha a sivatag közepén, vagy egy űrállomáson élnénk. Senki nem emlékszik már, hogy harminc évvel ezelőtt, az „ínséges időkben”, amikor még nem lehetett papayát kapni, s a banánért sorba kellett állni, a napi cikkek 90 százalékát csak néhány kilométer szállítási költség terhelte.

 Semmi bajom a spanyol mandarinnal. Kell nekünk. A paradicsomot azonban jobban szeretném a közeli kertekből megvenni, mert akkor a szállítási és tartósítási költségek helyett lenne íze is. Miután most nincs, ezért kénytelen vagyok „Uncle Bens -től vagy Dolmiótól” venni egy kis ízt, és sok-sok kilométert, itt, ahol a világ legízletesebb paradicsomjait lehet leszedni, némi trágya és szorgos öntözés fejében.

 Egy angliai nagyvárosban néhány éve végeztek egy megdöbbentő elemzést arról, hogy lehetne az élelmiszerek minőségét és árát legjobban optimalizálni. Az eredmény az volt, hogy ha amit csak lehet, a város 30 km-es körzetéből szereznék be, a minőség és az ár drámaian javulna, anélkül, hogy – a szállítási cégeken, és az olajsejkeken kívül – bárkinek bánkódnia kéne emiatt.

 A reggeli csúcsforgalomban, mikor a buszmegállóban állok, hogy jobban teljen az idő, az autókat számolom. Különösen azokat az autókat, amelyekben a sofőrön kívül más is ül. Hát, nem mondom, az eredmény bámulatos: az elmúlt heti átlagom szerint a gépkocsik 87 %-a egyetlen embert fuvaroz. Ha valamilyen kreatív ötlettel ezt a %-ot le lehetne vinni 50 alá, az egész felmelegedés-probléma akár el is tűnhetne.

 Lehet, hogy ez csak romantikus álom, tudom, a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni, de az azért furcsa, hogy a felmelegedés ellen küzdő világméretű kampányban minderről alig esik szó.

 Csak nem azt is az autógyárak finanszírozzák?