Nagyböjt van, a próbatételek ideje. Sokan tesszük fel óvatosan a kérdést, vajon képesek vagyunk-e lemondani valamiről magunk és az embertársaink javára? Mások azt kérdezik – nehéz választások előtt – meddig terjednek a szükségleteink, és képesek vagyunk-e elválasztani azokat az igényeinktől?

 Egy szeles szombaton a Pláza felé baktatva megkérdeztem a szomszédom gimnazista lányától, hogy szerinte melyek az alapvető szükségleteink. Piac volt, a nagy tömegben lökdösődve, nehezen szedtük össze a választ: az egészséges és elegendő élelem, a tiszta ivóvíz, a ruházkodás, a lakhatás, az egészségügyi ellátás és az oktatás. Nézd, itt az a koldus, akiről beszéltem, mondta, és komoly tekintettel egy ötszázast tett az összetett kezű ember sapkájába. Kicsit elcsendesedtünk, de a lány néhány perc múlva rábeszélt, hogy menjek be vele a turkálóba, mert új farmerek érkeztek. Turkáltunk egy órát, és a kisbarátnőm három nadrágot rakott a szatyrába. Izgatott lettem a lehetőségtől. Ide figyelj, kezdtem. Ezeket a ruhadarabokat rabszolgaként tartott kisgyerekekkel csináltatják Malajziában. Ha megveszed, fenntartod a termelést és a nyomort. Elkedvetlenedett, aztán replikázott. Ha nem veszem meg, bezárják az üzemet, és a gyerekeket elviszik katonának. Az jobb? Dühös lett, és rám vágta az ajtót..

 Az ENSZ-hez 1985-ben beterjesztett Bruntland-jelentés szerint a fenntartható fejlődés nem más, mint a “fejlődés olyan formája, amely a jelen generáció szükségleteinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit ;;; saját szükségleteik kielégítésének lehetőségeitől.”

 Ne áltassuk magunkat, a megfosztás vagy kifosztás már megtörtént. Mostanában ébredtünk rá, hogy mégis lehet ugyanabba a folyóba lépni, és a virágvasárnap önfeledt mámorát egyszer már követte a nagypéntek szomorú sötétsége. A különbség legfeljebb annyi, hogy akkor az élő Istent feszítettük keresztre, most pedig az utódainkat kísérjük a Golgotára.

 A jó és a rossz közti választás képességének hiánya jellemzi az ún. fogyasztói társadalmat. Erre a tudásra a hagyományokon nevelkedő népek fiai már gyerekkorukban szert tesznek, és ők még tudják, mi az a szolidaritás. A globalizált világ gyermekeit nem érdeklik, sőt idegesítik a hagyományok. Világpolgárokká válunk, akikből az iskolák menedzsereket, ilyen-olyan asszisztenseket gyártottak, és vele igényeket. Parttalan igényeket. Szükséged van rá, mert megérdemled..! Valósítsd meg önmagad..! Mindegy, hogy mivel, éld ki a pillanatot! Mobiltelefonnal, MP3-al, Colával, Norbival és Győzikével, ezer színű és illatú öblítővel, realityvel, ezoteriával, Pákóval és hulladéktermelő áruházakkal…

 Érdekes, amit úgy 500 évvel ezelőtt Erasmus írt egy gazdag ismerősének. ” Te azonban nem a természetes szükségletek, hanem mohóságod mértéke alapján határozod meg, hogy mi az, ami kell…” Kínos a dolog, mert a Prédikátor Könyvében, ami néhány ezer évvel azelőtt született, hasonlóak vannak leírva a kapzsiságról, vagyis mindebből az látszik, hogy nem tanultunk semmit. Ezek az emberek már akkor sejthettek valamit a FENNTARTHATATLANSÁGRÓL.